Megyünk haza

NOVELLA

Moesko Péter

Az orvos kényelmes tempóban tölti ki a papírokat. Annyi papír van előtte, mintha egy regényt akarna összehozni. Közben néha felnéz, hol rám, hol anyámra. Anyám a fotelben ül, és az ölébe mered. Én céltalanul téblábolok. Igyekszem nem türelmetlennek látszani. Az orvos ismét ránk pillant. Hol fog lakni? Anyám először nem is érzékeli, hogy a kérdés őhozzá lett intézve. Mozdulatlanul gubbaszt továbbra is, az ölében pihenő erőtlen kézfejét szuggerálja. A haja az arcába omlik, nem látni tőle a szemét. Lehet, hogy elaludt? Otthon, felelem végül én. Az orvos féloldalasan mosolyog. Akkor máshogy kérdezem: kivel fog lakni? Az édesanyja egy ideig nem élhet egyedül. Mennyi ideig? Nos, egy . . . Ezt most még nem tudom megmondani. Legalább egy hónapig. Minden héten vissza kell jönnie ellenőrző vizsgálatra. Továbbra is én fogom kezelni őt. Ha szükségét érzi, jöhet gyakrabban is, de hetente egyszer mindenképp javallott. Az orvos már nem is anyámhoz beszél, hanem hozzám. Egyenesen felém fordul. Tehát kivel fog lakni? Nem tudom. Nem tudja? Lesütöm a szemem, a padlót bámulom. Mégis mit mondhatnék. Nem az én feladatom ezt megoldani. Én nem lakom otthon. Én nem lakom otthon, mondom végül hangosan is. Hát hol lakik? Kollégiumban. Maga már egyetemista? Nem, még nem. Az orvos gondolkodni kezd. Közben végigméri anyámat, aztán engem is. Végül a kettőnk közötti üres helyre bámul, és egy ideig szótlanul ül. Ha az édesanyjára senki nem tud figyelni, nem engedhetjük haza. Erre nem tudok válaszolni. Bénultan nézem a tapétát a falon, és várok, hogy egyszer csak magától megoldódjon a helyzet. A kabátom és a sálam egyre jobban szorítani kezd, érzem, hogy erősen megizzadtam. Nem vetkőztem le, azt hittem, csak bejövök, aztán megyünk is haza. Tulajdonképpen dolgom is lenne délután. Este pedig indulnék vissza a kollégiumba. A szobában egyre kellemetlenebbé válik a csönd. Most nekem kellene megszólalnom, de hát mit mondjak. Hogy megvan a magam élete? Hogy anyámé is megvolt, de nem kellett neki? Hogy ehhez nekem mégis mi közöm van? Anyám váratlanul felemeli a fejét, és az orvosra nézve megszólal. Mehetünk. Az orvos elnézően mosolyog rá, de anyám kifejezéstelen arcától hamar megfagy a mosolya. Bárgyú egy alak ez az orvos. Alig várom, hogy megszabaduljunk tőle. Válaszolni próbál, de anyám még előtte közbevág. Nem szeretnék itt maradni. És már áll is fel a fotelból, az orvoshoz lép, és kezet nyújt neki, hogy megköszönje a segítséget. Az idős férfi tehetetlen.
Pár perc múlva kifelé haladunk a kórház főbejáratán, megyünk a kocsi felé. Az orvos kullog utánunk, mint egy kóbor kutya. Jó. Tehát akkor minden héten, ugyebár. Hetente . . . Anyám a vezető felőli oldalra ül, és várja, hogy beszálljak az anyósülésre. Kezet fogok az orvossal, akinek az arca egyre inkább egy tányér lekvárra hasonlít. Aztán beszállok.
Végre csönd. Egy kis ideig mozdulatlanul ülünk a kocsiban, és élvezzük, ahogy kizártuk a külvilágot. Halljuk egymás szuszogását. Anyám és én jellegzetesen szuszogunk, valahol az orrunk és a torkunk között. Eszembe jut, anyám mivel csitított el, amikor kisebb voltam. Ha megijedtem vagy féltem valamitől, az ölébe ültetett, és a fülemre tapasztotta a kezét. Annyira erősen, hogy néha egészen fájdalmas volt, mégis megnyugodtam tőle, és a fájdalom hamar jóleső bizsergéssé alakult. Emlékszel?, nézek anyámra szótlanul, és a saját fülemre tapasztom a kezemet. Erre nevetni kezd, egészen megváltozik az arca, és mintha csak ez kellett volna, gyújtást ad. A rádió automatikusan bekapcsol, mire ő automatikusan kikapcsolja. Kihajt a főútra. Lassan és figyelmesen vezet. Nincs nagy forgalom, aztán amikor elhagyjuk a várost, már egyáltalán nincsenek is autók az úton. Egy darabig kellemetlen kényszerét érzem, hogy mondjak valamit. De aztán elmúlik, nincs mondanivalóm. A kocsi búgása pont elég, mindketten meghitten hallgatjuk. Ez egy öreg kocsi. Azóta megvan, amióta élek. Nagyon szerettük mindig is, anya meg én. Régen a suliban sok osztálytársamnak volt kutyája vagy macskája. Én allergiás vagyok az állatszőrre, szóval ezt a kisállat-szerepet jobb híján a kocsink töltötte be. Egy időben nagyon sokat autóztunk csak úgy. Elindultunk, aztán kikötöttünk valahol. Ott megálltunk, körbenéztünk, bóklásztunk egy-két órát. Gyűjtöttünk növényeket vagy köveket, aztán valahogy hazakeveredtünk. Most is valami ilyesmi lehet a cél, mert anyám már rég letért a hazafelé vezető útról. Kanyargunk ide-oda. Tegnap szitált némi hó, és a mellettünk elterülő szántóföldön még mindig nem olvadt el.
Anya váratlanul lassít és félreáll. A kocsi elhalkul, és teljes csönd vesz körül minket, itt még tompa városi zaj sincs. Anyám ismét az ölébe mered, pont úgy, ahogy az orvosi szobában. A kézfejét és a csuklóját nézegeti. Az ujjbegyeivel finoman végigsimítja a saját bőrét. Aztán fogja magát, és kiszáll a kocsiból. Erélyesen bevágja maga mögött az ajtót. Elindul a menetirányunknak megfelelően, és közben idegesen rázza a karjait. Úgy csinál, mintha egy edzés után próbálná ellazítani az izmait. Ez a sírás jele nála. Mindig így próbálja megfékezni a könnyeit. Így tud összpontosítani arra, hogy megnyugodjon. Közben kitartóan halad előre. Már egészen eltávolodott a kocsitól, és mivel leereszkedett egy kis délutáni köd, kezdem nehezen kivenni a körvonalait. Kiszállhatnék és utána mehetnék, hogy elrontsak mindent. De most egyedül kell hagyni.
Egyszer nem így tettem, és utánamentem. Nyolcéves voltam, és követtem. A házunk mögött van egy hatalmas mező, oda ment ki anyám. Mikor már olyan messze volt a háztól, hogy nem is lehetett hazáig látni, egyszer csak megállt. Alig pár méterre tőle gubbasztottam visszatartott lélegzettel. Füleltem, hogy anyám vajon sír-e. Csak néhány tücsköt hallottam. És ekkor anya olyan hatalmasat ordított a levegőbe, hogy én menten sírni kezdtem. Nagyon megijedtem. Ő mintha meg sem lepődött volna, hogy ott talál, csak rám ordított, hogy menjek haza. Így is tettem. Bukdácsolva futottam vissza a házunkhoz, remegett a mellkasom a félelemtől. Anyám nem ilyen volt. Nem ordítozott. Aznap csak késő este jött haza, addigra én belázasodtam, és csapzottan feküdtem az ágyamban. Próbált megnyugtatni, akkor is a fülemre szorította a kezét. De én egyre csak néztem őt, pont a szemébe bámultam, és borzasztóan féltem tőle. Egy idő után ő megelégelte ezt, és kiment a szobából. Többé nem csináltuk ezt a fülretapasztós játékot.
A szélvédő egészen párás lett, leengedem az ablakot. Csípős hideg tódul befelé. Szorosabbra húzom a nyakam körül a sálat. Végül aztán inkább kiszállok. Nem látom anyámat sehol. A rohadt életbe, mormogom magam elé. Jó hangosan csapom be a kocsiajtót, hogy ha a közelben van, meghallja. Körbenézek. Eltelt már vagy fél óra is, a köd sűrűbbé vált. Hamarosan esteledik. Eszembe jut, hogy kiabálhatnék. Esetleg dudálhatnék. Végül inkább elindulok egyenesen. Az útszéli hó ropog a cipőm alatt. Mindjárt lefagy a lábam. Az orrom kipirosodik, és eléggé fáj. Nagyon nehezen viselem a hideget.
Anyám egy fa tövében ül, vagyis inkább fekszik. Teljesen átázott az arca. Nem néz rám, mikor megállok mellette, de szipog egyet, amivel tudatja, hogy észrevett. Itt kint, a fagyos levegőben még rosszabbul néz ki. Idehozom a ko– Menj vissza! Mindjárt megyek. Tétován állok mellette. Nagyon fázom, és pisilnem is kell. Jó lenne, ha most kisebb lennék, mert akkor elkezdhetném nyúzni anyát, hogy jöjjön már, mert én haza akarok menni. De ilyen idős korban már nem lehet ilyet csinálni.
Visszabotorkálok a kocsihoz. Találok egy kis követ, azt rugdosom egészen odáig. Jó messze parkolunk. Majdnem fél óra, mire visszaérek. Az autó teljesen kihűlt, rossz visszaülni. Nem merek gyújtást adni, mert már nincs benne túl sok benzin, és az aksi sem a régi. Még a végén itt ragadunk a puszta közepén. Tényleg, hol is vagyunk. Próbáltam figyelni, merre kanyarodik anyám, de én is épp olyan bágyadt voltam, mint ő. Talán egy órát autóztunk még, miután kiértünk a városból. De újabb városon azóta nem haladtunk keresztül. Viszont nem mentünk túl gyorsan, tehát ötven-hatvan kilométernél nem lehetünk messzebb. Vagy a fene tudja. Mindenesetre nem valami forgalmas ez a környék, óránként alig egy autó jön errefelé. Mély, zavartalan csend van.
Arra ébredek, hogy iszonyatosan kell pisilnem. Alig tudom kinyitni a kocsiajtót és lehúzni a sliccemet. Néhány csepp sajnos jut is a kocsi kárpitjára és a nadrágomra. Miután végeztem, körbenézek. Teljes sötétség vesz körül. Anyám továbbra sincs sehol. Kiabálok egyet, de aztán rájövök, hogy olyan messzire úgysem hallatszik el. Persze lehet, hogy azóta már felkelt a fa mellől. De akkor akár tovább is sétálhatott. Még az is lehet, hogy nem maradt az úton, hanem a szántóföldön indult el. Kicsit dühös vagyok. De magamra is, amiért hallgattam anyámra, és nem mentem utána kocsival. Most már viszont utánamegyek. Lassan hajtok, hogy közben tudjam figyelni a szántóföldet is. Alig látok valamit. A köd nem oldódott, csupán néhány métert tudok kivenni magam előtt.
Már jó negyed órája haladok, amikor hirtelen mozgást veszek észre az úton. Azonnal beletaposok a fékbe. Egy róka néz farkasszemet a fényszórókkal. Élesen csillog a szeme. Egyre gyorsabban ver a szívem. Pedig ez csak egy róka. Nem tudom, miért, de elkezd folyni a könnyem. Alig kapok levegőt, muszáj kiszállnom a kocsiból. Ahogy nyílik az ajtó, a róka elfut. Anya!, kiabálok, legalábbis próbálok kiabálni, de nehezen megy. Megköszörülöm a torkom, próbálok lenyelni egy kis nyálat. Iszonyú hideg van itt kint. Anya! Fülelek. Semmit se hallok. Visszaülök a kocsiba, és továbbhajtok. Gondolkodom. Mit csináljak? Megnézem a mobilomat. Nagyon gyenge a térerő, de azért van. Kit hívjak fel? Legalább azt tudnám, nagyjából hol vagyunk. Muszáj megtalálnom anyámat. Könnyebb lenne világosban, de reggelig akár meg is fagyhat. Elvileg én felelek érte. Jobb ötlet híján néhányszor megnyomom a dudát. Hangosan visít, de nem sokra megyek vele.
Körülbelül fél óra múlva szúrom ki anyát a szántóföldön, még pont látótávolságon belül. Az útnak háttal fordulva ül a földön. Nem látom, mit csinál, csak azt, hogy ül. Rendben, megtaláltam őt. Leállítom az autót, nehogy tényleg kifogyjon a benzin. Anyám hallhatja, hogy itt vagyok. Átmászom az anyósülésre, és az ablakon keresztül figyelem őt, és várom, hogy felkeljen.

We’re Going Home

FICTION

by Péter Moesko

          The doctor is filling out the papers at a leisurely pace. There are so many papers in front of him that he may as well have been working on a dissertation. In the meantime, he occasionally looks up, at times at me, at times at my mother. Mother is sitting in an armchair staring at her lap. I am just standing around with nothing to do. I try not to look impatient. The doctor glances at us again. Where are you going to live? At first my mother does not realize that the question is addressed to her. She huddles motionlessly, concentrating on her limp hands in her lap. Her hair falls over her face and so her eyes are not visible. Could it be that she has fallen asleep? At home, I answer finally. The doctor gives a lopsided smile. Then I am going to ask it differently: with whom is she going to live? Your mother cannot live on her own for a while. For how long? Well, for . . . I cannot tell you just yet. At least for a month. She will have to return once a week for assessment. If she feels the need she can come more often but it is recommended at least once a week. The doctor no longer talks to my mother but to me. He turns straight toward me. So, with whom is she going to live? I don’t know. You don’t know? I stare at the floor. After all what could I say? It is not my job to solve this. I don’t live at home. I don’t live at home, I finally say it out loud. Then, where do you live? In residence. Are you already a university student? No, not yet. The doctor starts thinking. In the meantime he sizes up my mother and then me. Finally he fixes his eyes on the empty space between us and sits there for a while without saying anything. If there is no one to take care of your mother she cannot go home. I don’t know what to reply to this. Paralyzed, I look at the wallpaper and wait for the situation to sort itself out. My coat and scarf feel tighter, I am sweating like a horse. I didn’t bother to take my coat off and thought that we could go home right away. In fact, I have something planned for the afternoon. My idea was to return to the residence in the evening. The silence in the room becomes more and more uncomfortable. It was my turn to say something but what should it be? That I’ve my own life to live? That my mother had hers, too, but she had given up on it. Unexpectedly my mother lifts her head and looking at the doctor she says: we can go now. The doctor smiles at her condescendingly but my mother’s expressionless face makes his smile freeze. This doctor is a pushover. I can hardly wait to be rid of him. He tries to answer but my mother interrupts him. I don’t want to stay here. She is already getting up from the armchair, steps over to the doctor, extends her hand ready to shake his and thank him for his help. The old man is helpless.
         We set off toward the hospital exit. The doctor tags along after us like a stray dog. Fine. Then every week, right? Once a week . . . The door closes quietly behind us and then it opens again, the doctor lights a cigarette and follows us some more but doesn’t say anything. My mother sits down in the driver’s seat and waits for me to take the passenger’s seat. I shake hands with the doctor, whose face looks more and more like dough. Then I get in.
         Silence at last. For a while we sit in the car without moving, enjoying how the world is blocked out. We can hear each other’s breath. My mother and I have a characteristic way of breathing, making a sound somewhere between the nose and the throat. I remember how my mother used to calm me down when I was small. If I got upset or was afraid of something, she would seat me in her lap and push her hands against my ears. She sometimes pushed so hard it hurt, yet it calmed me down and the effect became a soothing tingle. Do you remember? I look at my mother without a word and I push my hands against my own ears. To this she starts laughing, her face changes completely and, as if this was all she needed, she starts the engine. The radio turns on automatically which she turns off automatically. She steers onto the main street. She drives slowly and carefully. There is not much traffic and when we leave the city behind, there are no other cars on the road at all. For a while I have the unpleasant compulsion to say something. But, then it passes, I have nothing to say. The car’s drone is sufficient, we listen to it in communion. It is an old car. We have had it ever since I was born. We always liked it a lot, both of us. In the past many of my classmates at school had a dog or a cat. I am allergic to their hair so our car took over the role of a pet, for better or worse. We used to go on rides just for the fun of it. We took off and ended up somewhere. We stopped there, sized the place up and ambled about for an hour or two. We collected plants or stones and then somehow made it home. This must be the aim this time as well, because my mother turns off from the road home. We keep changing direction. There had been a light snowfall yesterday that had not yet melted in the fields stretching beside the road.
         Mother suddenly slows down and pulls over to the side. The car becomes quiet and there is complete silence, we can’t even hear any distant sounds from the city. My mother stares at her lap again as she did in the doctor’s office. She examines her hands and wrists. With the tip of her finger she gently strokes her own skin. Then without saying anything she gets out of the car. She energetically slams the door behind her. She starts off forward on the road, all the while shaking her arms nervously. It looks as if she is loosening her muscles after exercising. For her, it is a sign of crying, how she tries to stop her tears. That is how she can focus on calming down. In the meantime, she marches ahead relentlessly. There is now quite a distance between her and the car and since an afternoon fog has descended on the fields, I have trouble seeing her silhouette. I could get out and follow but this is a time she is best left alone.
         I did follow her once. I must have been about eight and didn’t know what had happened, but she left the house and I started after her. There is a large field behind where we live and that is where she headed. When she was so far away from the house that she couldn’t see it, she suddenly stopped. I huddled a few meters away from her holding my breath. I was listening to figure out if she was crying. All I could hear was the sound of crickets. And at that point Mother let out a huge wail that made me cry immediately. I got really frightened. She didn’t even seem surprised to see me there, she just shouted at me to go home. That is what I did. I ran to our house stumbling along, my chest quaking from fright. This wasn’t in my mother’s nature. She was not someone who shouted. That day she came home very late in the evening. By that time I had developed a fever and was lying in my bed, soaking wet. She tried to calm me down, she pushed her hands against my ears that time, too. But I just kept looking at her, staring her in the eye and I was awfully scared of her. After a while she had had enough of it and left the room. From then on we never played that ear-pressing game again.
         The windshield has become fogged up, I roll down the window. Biting cold rushes in. I tighten the scarf around my neck. Finally I decide to get out of the car. My mother is nowhere to be seen. This is shitty, I mutter to myself. I shut the door with a bang so that if she is nearby she can hear it. I look around. At least half an hour has passed. The fog is getting thicker. It will be dark soon. It occurs to me to yell, maybe honk the horn. Instead I start off straight ahead. The snow by the side of the road crunches under my shoes. My feet will freeze in a minute. My nose gets red and hurts. The cold really bothers me.
         My mother sits by the trunk of a tree, almost lying. Her face is completely soaked. She doesn’t look at me as I stop by her side, but sniffles to let me know that she has noticed me. Out here in the freezing air she looks even worse. I’ll bring the ca . . . Go back, I’ll be there in a minute. I stand hesitatingly beside her. I am really cold and want to pee. A younger me could have pestered Mother that I wanted to go home. But that can’t be done at my age.
         I shuffle back to the car. I find a small stone and keep kicking it all the way there. The car is really far. It takes half an hour to reach it. The car has cooled off completely, it is uncomfortable to get back in. I don’t dare to start the engine because there is not much gasoline left and the battery has seen better days. If we don’t watch out we will get stuck here in the middle of nowhere. By the way, where are we? I had tried to pay attention to the route my mother took but was just as distracted as she was. We must have travelled about an hour after we left the city. We hadn’t passed through another town. On the other hand we did not drive fast so that we couldn’t have covered more than fifty or sixty kilometers, or who the hell knows. In any case there isn’t much traffic around here, there is hardly a car an hour. There is deep undisturbed silence.
         When I wake up it is in complete darkness. There is still no sign of my mother. I call out but realize that my voice wouldn’t carry very far. Of course it is possible that she has left the tree by now. But then she could have walked farther. It is even possible that she didn’t stay on the road but headed for the fields. I am a bit angry at her. But also at myself for having listened to her and not having followed her in the car. This time, however, I will look for her. I drive slowly to be able to watch the fields as well. I can hardly see anything. The fog hasn’t lifted. I can only see a few meters ahead.
         I have been driving for about fifteen minutes when all of a sudden there is some movement on the road. I slam on the brakes. A fox is staring right into the car’s headlights. Its eyes glow brightly. My heart beats faster. Even though this is just a fox. I don’t know why but my tears start streaming. I can hardly breathe and must get out of the car. The fox runs away as soon as the door opens. Mother, I shout, or try to shout but it hardly works. I clear my throat and try to swallow some saliva. It is terribly cold outside. Mother! I listen attentively. I don’t hear anything. I get back into the car and drive on. Try to think. What to do? I check my cellphone. The signal is very weak but there is one. Who to call? If I only knew our whereabouts. I must find my mother. It would be easier in daylight but by the morning she might well have frozen to death. In theory I am responsible for her. For lack of a better idea I honk the horn a few times. It bleats loudly but it is not much use.
         After about half an hour I spot my mother in the field at the edge of my range of vision. She is sitting on the ground with her back to the road. I don’t see what she is doing but only that she is sitting. All’s well, I have found her. I stop the engine to save fuel. My mother is able to hear that I am here. I climb over to the passenger’s seat, watch her through the window and wait for her to get up.

(translated from the Hungarian by Walter Burgess and Marietta Morry)