A krumpli kicsírázik

NOVELLA

Harag Anita

Harmadszorra megyek el a Sebészet feliratú ajtó előtt. Sarkamat hangosan a kőnek verem, visszhangzik a folyosó. Nagyanyám újságot olvas, megszokta, hogy itt mindig sokat kell várni. Ülj le a fenekedre, mondja, és megütögeti a mellette lévő helyet. Otthon ideges volt, pattogott, induljunk már, mert elkésünk, itt meg nyugodtan ül és olvasgat. Leülök, megreccsen a piros műanyag szék. Majdnem minden rendelőben ilyen székek vannak, legalább harminc, negyven vagy ötven éve, nem tudom biztosan. A színük kifakult, a lábuk rozsdás. A sebészetről senki nem jön se ki, se be, egyik piros széken sincs szabad hely. Nagyanyám odanyújtja a kezében lévő újságot, kiolvastam, mondja, táskájából egy Príma újságot vesz elő. Tollat is előhúz, karikázni kezdi a neki tetsző akciókat.
          Nagyanyám a testét figyeli. Ül a tévé előtt, szédülni kezd, felírja a noteszébe. Időpont, mit érzett és hol, meddig tartott. Azt is felírja, hányszor megy nagyvécére. Így mondja, kis csillaggal jelzi a naptárban. Áll a konyhában, megfájdul a feje az olajszagtól, ezt is felírja. 14 óra 27 perc, fejfájás, konyha, olajszag. Nem bírom az olaj szagát, mondja nekem a telefonban. Úgy megfájdul tőle a fejem, hogy az nem igaz. Eddig semmi bajom nem volt az olajtól, most meg, hát látod. Na. Ilyen ez az öregség. Mindig így végződnek a mondatai. Lementem a CBA-ba, vettem hat kiló krumplit, alig bírtam felhozni a lépcsőn. Ilyen ez az öregség. Kikeltem az ágyból, és két óra múlva vettem észre, hogy nincs beágyazva. Ilyen ez az öregség. Néha nevet ezen, néha sír. Erre nem szólhatok semmit, nem nevethetek, és nem sírhatok, én fiatal vagyok.
          Két hete vette észre, hogy a hátán nagyobb lett az egyik anyajegy. Nem azt vette észre, hogy nagyobb lett, hanem a vért. Először azt hitte, csak belekapott, de többször is véres lett a pólója. Mindig felírta a noteszébe, ha véres lett. Véres, és még sajog is. Bejelentkezett a bőrgyógyászatra, ott adtak neki egy beutalót a sebészetre. Sürgősségi eset, mondta nagyanyám, kezembe adta a beutalót. Sürgősség nincs odaírva, de ezt neki nem lehet elmagyarázni. Áll háttal a tükörnek, megkér, tartsam a feje elé a kistükröt, hogy rendesen láthassa. Nem látja, bármerre forgatom. Szerinte direkt csinálom, hogy ne lássa, mert annyira szörnyű a látvány.
          Negyedszerre is elmegyek az ajtó előtt. Amikor felállok, mindenki rám néz, figyelik, ahogy oda-vissza sétálok a folyosón. Néhányan a lábamat nézik, hangosan kopogok. Nyílik az ajtó, a nővér a nagyanyám nevét mondja. Ő felnéz az újságból, kezében megáll a toll. Mama, téged hívnak, érintem meg a karját. Csodálkozva néz rám, mint aki nem érti, miért éppen őt. Jöjjön, nem harapunk, mondja a nővér. Nem kedvesen mondja, hanem unottan, naponta többször is elmondhatja, jöjjön, nem harapunk. Nagyanyám feláll, térdéről lecsúszik az újság. Lehajolok, azt mondja, rakjam oda az ujjam, ahol nyitva van, ott tart. Bemegy, visszaülök a helyemre. Mindig van egy nővér, aki ilyen parfümöt használ. Édes, már-már émelyítő, nem szeretem az édes illatokat. Olyan a szaga, mint az oltásnak. Erre emlékeztet, pedig az oltásnak nincsen érezhető szaga, de az orvosnak, aki beadta, vagy a nővérnek, ilyen szaga volt. Két perc múlva kijön a nővér, magát hívja a néni. Engem? Magát. Bemegyek, közben az ujjam kicsusszan a két lap közül, próbálom megjegyezni, tizenötödik oldal, ahol százhuszonhárom forint a krumpli kilója. Ha akció van, legalább tíz-tizenöt kiló krumplit vesz, egy részét beteszi a pincébe, onnan kell felhordani. Megkér, hogy hordjam fel, mert ő már öreg. Még mindig van a múltkori akcióból a pincében, a nagy része már kicsírázott.
          Belépek a szobába, a nő a függönnyel elválasztott öltözőre mutat. Mama? Gyere, gyere, hív nagyanyám. Nem tudom levenni, mondja, melltartóban ül egy kisszéken. Leteszem a kabátot és az újságot, kikapcsolom a melltartót, nagyanyám leveszi, félmeztelenül kisétál az öltözőfülkéből. Mondtam, hogy a melltartó maradhat, mondja az orvos. Megállok az ajtóban. Ha kinyitnám, az ajtóval szemben ülő meglátná, ahogy nagyanyám felül az asztalra. Van az ágy jobb oldalán egy paraván, de nem húzzák el. Csak óvatosan a kezével, doktor úr, nekem férjem van, incselkedik. Az orvos, harmincas férfi, udvariasan nevet. Nem tudok mit kezdeni a saját testemmel most, hogy az övé itt van félmeztelenül, egyik lábamról a másikra állok, igyekszem nem odanézni. Koszosak a függönyök, szürkék, az ablakot is régen pucolhatták. Az orvos táskájából kék borítójú könyv lóg ki, próbálom kitalálni, mi lehet. Fiatal, nemrég végezhetett az orvosin. Talán valamilyen szakkönyv a csonttörésről. Hogyan rakjuk sínbe a törött kezet, vagy ilyesmi. Nem tudom, mennyi idő alatt forr össze a csont, sosem tört még el semmim. Egyik barátnőmnek eltört a kislábujja, hetekig bicegett, de nem mert orvoshoz menni. Fájt neki, félt a rögzítéstől. Azóta enyhén kifelé áll a kislábujja. A szandálban látom, de csak nekem tűnik fel, aki tudja a törést. Nem tudom, mit kell csinálni egy töréssel, biztosan nem szabad mozgatni. Meg kéne nézni, van-e olyan könyv, hogy elsősegélynyújtás-alapok vagy hasonló. Nem tudom, mit csinálnék vészhelyzetben, ha valaki összeesne mellettem. Megyek az utcán, összeesnek mellettem. Sorban állok a boltban, összeesnek mögöttem. Utazom a buszon, összeesik egy nő, aki éppen megnyomta a babakocsis leszállásjelzőt, pedig nincs is babakocsival. Véletlenül nyomta meg, én is mindig félek, hogy azt nyomom meg, miért vannak olyan közel. Odarohanok, aztán semmi.
          Van gyakorló kórház is, mondja az orvos nagyanyámnak, ott nem kell sokat várni. Annyi a hátránya, hogy végignézik a rezidensek. Az nem baj, feleli nagyanyám, csak minél gyorsabban legyen meg. Azért annyira nem sürgős, csak jobb, ha levesszük, hogy ne akadjon bele mindenbe, mondja az orvos, lesegíti nagyanyámat az ágyról, és visszaül az asztalához. A barátnőm, akinek eltörött a kislábujja, a gyakorlóra jár fogorvoshoz, ott ingyen betömik a lyukas fogát a rezidensek. Nagyanyám bemegy a függöny mögé, int, hogy kövessem, segítek felvenni a melltartóját. Nyújtom a pólóját, elveszi, és megy kifelé. Még rajta sincs a póló, de már ül az orvossal szemben, és beszél. Megbeszélik a jövő hetet, kint felvesszük a kabátot. Ülnek minden piros széken, néznek minket, utálattal néznek.
          Lassan sétálunk haza, két megállóra van nagyanyáméktól a rendelő. Belém kapaszkodik, óvatosan lépeget, meg ne csússzon a vizes faleveleken. Néha megállunk, azt mondja, szédül. Pár másodperc alatt elmúlik, addig nézem a színesre festett panelházakat. Sárga, kék, zöld, nagyanyámék a bazsarózsaszínűben laknak. Ő hívja így, a Bazsarózsaház. Amikor szavazni kellett a ház felújításáról, ragaszkodott ehhez a színhez, ezzel majd kitűnnek a sok unalmas épület közül. Nemcsak simán zöld vagy kék, hanem bazsarózsaszínű. Csak nekem mondta el, hogy régen, még amikor Rákoscsabán laktak, az egyik szomszédnak ilyen színű volt a háza. Kétszer akkora volt, mint az övék, a cseresznyefája átnyúlt a kertjükbe. Bazsa néni, így hívták a szomszédot, megengedte, hogy az átlógó szemeket lecsipegessék a testvéreivel. Az a jó cseresznye, amelyik kukacos, mondta nekik, amikor látta, hogy néhányat eldobálnak. Csak vegyétek ki belőle a kukacot, meglássátok, az a finom. Nagyanyám azóta is a kukacos cseresznyére esküszik. Én nem szeretem a cseresznyét, mert vagy rossz, vagy kukacos. A szomszéd házát Bazsarózsaháznak hívták, Bazsa néni pedig erős és egészséges asszony volt, sose volt beteg. Sose, ismétli meg nagyanyám, amikor róla beszél.
          Amikor a munkások végeztek a festéssel, a lakók kimentek megnézni az eredményt. Én is ott voltam, a munkások akkor bontották le az állványokat. Álltak a lakók a ház előtt, nem szóltak semmit. Pár perc után nagyanyám összecsapta a kezét, íme, a mi kis Bazsarózsaházunk, mondta. Ez nem bazsarózsa. Ez, kérlek, bugyirózsaszín, mondta nagyapám. A lakók lassan szétszéledtek, nagyanyám örült, a lakók többsége nem, nagyapámnak meg tök mindegy volt. Nagyanyám csak akkor lett mérges, amikor két utcával arrébb ugyanilyen színűre festettek egy másik panelt is. A lakók örültek, hogy nem csak az ő házuk lett ilyen ronda, nagyanyám nem, nagyapámnak meg tök mindegy volt.
          Feltűnik a Bazsarózsaház a sárga és vörös levelű fák mögött. Ilyen nagy felületen ronda ez a szín, de ezt nem mondom neki. Azt mondtam, nekem tetszik, és Bazsarózsaháznak hívom, pedig nehezen jön a számra ez a szó. Túl hosszú, túl sok benne a zsé. Közelebbről már látszik, hogy megfogta a piszok a panel falát, nagyanyám panaszkodik, ez a hülye szmog. A függönyt is havonta, kéthavonta kell mosni, mert beszürkül. Megnézi a postaládát, pedig reggel is, mielőtt elindultunk, megnézte. Lassan lépegetünk a másodikra, a folyosó ablakán barnás poloska mászik felfelé. Régóta bent lehet, azért barna. Egyszer a két ablaküveg közé szorult egy, egész télre ott ragadt, és még tavasszal is életben volt, a színe zöldből barnára váltott.
          Bent nagyapám megkérdezi, mi volt. Puszit ad nagyanyám szájára. Nagyanyám levetkőzik, a cipőtartóból régi, koszos papucsot vesz elő. Elém dobja, meg ne fázzak, alulról fázik fel az ember. Vastag a zoknim, válaszolom, lábammal visszatolom a papucsot a cipőtartó alá. Próbálom mélyre berúgni, nagyanyám ne találja meg többet. Azóta nem fogadok el semmit, mióta pár hónapja egy csomag ruhát nyomott a kezembe. A vidéki rokonoktól van, mondta, válogassak, biztos találok benne valami jót. Semmit nem találtam, de egy kevésbé lyukas pólót elvittem. Pár hét múlva derült ki, hogy a csomagot a CBA melletti kukánál találta. Már megint szófogadatlan vagy, mondja. Addig erősködik, amíg ki nem halászom a papucsot, és fel nem veszem. Mondjad már, anyukám, mi volt, sürgeti nagyapám. Sürgősségi műtét, jövő héten megyek a gyakorló kórházba, válaszolja. Bent is kell maradni éjszakára? Nem, nem kell. Nagyapám megnyugszik, nem szeret egyedül aludni vagy egyedül enni. Hiába készíti oda nagyanyám az ebédet, ha nincs otthon, nagyapám nem eszi meg, hozzá se nyúl, otthagyja a mikróban.
          Nagyanyám bemegy pisilni, nyitva hagyja az ajtót. Láttad azt a ronda, rózsaszínű házat? Ott jöttünk el mellette, kiabálja nekem. Mellette? Igen, igen, mellette. A Coop mellett közvetlenül. Közvetlenül? Igen! Nem láttad? Láttam. Igen? Ugye, milyen csúnya? Csúnya. Nézz rám, ha hozzád beszélek, mondja. Majd, ha végeztél. Mi? Hát csak pisilek, mi van ebben szégyellnivaló? Annyit láttalak én is meztelenül. Mintha tegnap lett volna. Megtörli magát, és lehúzza a vécét. Nem mos kezet. Mosd meg a kezed, mondom neki. Nem mostam meg? Nem. Ilyen ez az öregség, válaszolja. Megengedi a csapot, két másodperc múlva elzárja. Kértelek már, hogy szappannal mosd meg. Nem szappanoztam volna? Nem hiszem. Visszamegy szappanozni, lögyböli a vizet, de nem hallom, ahogy koppan a szappan a műanyag tartóban.
          Dédanyád volt ilyen szégyellőske. Szégyellőske? Igen, igen, ő csinálta ugyanezt. Ugyanezt? Hát takargatta magát, mondja, előveszi a noteszét, ír bele. Igen, igen. Felkelt legalább egy órával hamarabb, mint mi. Mire felkeltünk, már megmosakodott, a haját hátul összetűzte, de olyan szorosan, hogy azt az ezerkilencszáznegyvenkettes vihar sem tudta szétzilálni. Vagy negyvenhármas? Apukám? Na mindegy, nagy vihar volt, kicsavarta a kertünkben lévő gesztenyefát, tönkretette a kerítést. Bazsa néni házát sem kímélte, betörte az egyik ablakot, lecsavarta a tetőt. Bazsa néni is eltűnt, nem láttuk többet. Anyám szerint elfújta a szél őt is, pedig nem fújhatta el, volt egy mázsa a néni, mondja.
          Nagyanyámat nagyon érdekelte az a hatalmas test, ami tele van cseresznyével, ezért egyszer meglesték Bazsa nénit a húgával. Ezt már sokszor elmesélte. Tél volt, korán sötétedett. Csak egy lámpa égett a néni hálószobájában, de az éppen elég volt, hogy megvilágítsa őt. Minden hajlatot, minden redőt látni lehetett. Mint a sütemény tésztája, olyan volt, mondja nagyanyám. Ő volt az első felnőtt, akit meztelenül látott. Tudod, azt gondoltuk, mi, gyerekek, meséli, hogy ezt a hatalmas testet nem fújhatta el a szél, de anyánk annyira hajtogatta, elfújta a szél, elfújta a szél, hogy elhittük neki. Még a Bazsa nénit kereső embereknek is mind ezt mondta. Furcsa volt, de sokszor éreztem a néni illatát otthon. Kicsit savanykás szag, meg pézsma, ez volt Bazsa néni. Furcsa, mikre emlékszik az ember, nem? Kifogy a toll, megrázza, egy másik papíron firkálni kezd. Megígérted, hogy hozol nekem tollbelet, mondja. Nem tollbelet tudok hozni, hanem rendes tollakat, válaszolom. Nekem rendes tollbél kell, mit kezdjek a tollakkal, tollam van, látod. Tollat tudok, és kész. Jól van, ne legyél rám mérges. Nem vagyok. Tudod, kicsikém, az öregség. Kicsit hallgat, olyan tollat keres, ami fog, próbálgatja őket a papíron. Anyuka volt ilyen, mondja. Kendő a fejére, és kész. Nem is tudom, milyen színű volt a haja. Felállok, odamegyek a szekrényhez, kiveszem az egyik bekeretezett képet. Nagyanyám és dédanyám vannak rajta, odanyújtom neki. Mindig azt gondoltam, fekete volt, mondom. A te hajad világosabbnak tűnik a képen, pedig sötétbarna hajad volt mindig, ugye? Fekete, fekete, hányféle fekete árnyalat létezik? Fekete. Jó, hogy fekete. De milyen fekete? Na mindegy. Amikor utoljára láttam, már egyetlen sötét hajszála sem volt. Haja is alig. Kihullik az. A lábán se, sehol. Sokat fürdettem, azt mondta mindig, milyen jólesik neki a meleg víz. Legalább százszor mostam a hátát, de nem emlékszem, neki is voltak-e ilyen vacakok rajta. Az orvos azt mondta, öregségi anyajegyek. Genetikusak. Genetikusak, kérdezek vissza. Genetikusak. Örökletesek. Csengetnek, nagyanyám felpattan, beleszól a kaputelefonba. Tamás az, mondom neki, Tamás az, kiabálja ő.
          Nagyanyám ad Tamásnak két puszit, nagyapám is. Először furcsa volt neki, hogy nálunk a férfiak nem kezet fognak, hanem puszit adnak egymásnak. Náluk ez nem szokás. Nekem ez a furcsa, hogy náluk nem szokás. Amikor bemutatott, az apja adott két puszit, a fiával kezet fogott. Akárhányszor puszit adok valakinek, picit meg is szagolom. Legtöbbször a hajuk illatát érzem, vagy a dezodorjukat. Ha valaki dohányzik, azt. Ha iszik, azt. Tamás apján paprikát és töpörtyűt érzek. Tamásnak tetszett már elsőre is a szaga. Kezet fogtunk, és amikor megvakartam az arcomat, megéreztem a tenyeremen. Az egész testének jó szaga van, nem a dezodorja, nem a parfümje vagy az arcszesze. Előtte találkoztam egy fiúval, akinek nem volt semmilyen szaga.
          Tamás leül mellém a kanapéra, puszit ad a számra, megfogja a kezem. Hogy van, kérdezi nagyanyámat. Ezerszer szóltam, ne magázz, válaszolja nagyanyám. De mama, tudod, hogy neki az nem megy, mondom. A saját nagyszüleit is magázza. Jól van, persze, nem akar tegezni egy ilyen vén tyúkot. De ez a vén tyúk jövő héten megy műtétre a gyakorló kórházba. Van egy ilyen kórház, tudod, ahol fiatal orvostanoncok előtt csinálják a műtéteket. Ott fogják nézni a hátamat, legalább hatan vagy nyolcan. Na, így fognak megműteni. Sürgősségivel. Nagyon csúnyák már ezek a vacakok a hátamon, mondja, és elkezdi felhúzni a pólóját. Mama, kérlek, ne most, szólok rá. Ha nagyanyám vetkőzni kezd, Tamás megszorítja a kezemet.
          Máris mentek? Ne menjetek még, esik kétségbe nagyanyám, amikor már harmadszorra nézek a faliórára. Elhomályosul a szeme, hevesen pislogni kezd, megtörli. Akkor legalább vigyetek valamit, gyere, Tamáskám, megmutatom, miből lehet választani. Van sör is, mondja, húzza magával a konyhába. Összepakolom a leleteket és a beutalót, a mappájába teszem. A kis notesze nyitva van az asztalon. 2017. november 3. 8 óra 20 perc. Gyakorló kórház, műtét. Felette két sorral, 2017. október 28. 7 óra 10 perc. Heves szívverés. Nappali, konyha, előszoba. Tizenhárom perc. Behajtom a noteszt, eszembe jut, hogy tizenöt. Megkeresem a Príma újságot, kinyitom a tizenötödik oldalon. Százhuszonhárom forint a krumpli kilója. Vesz majd belőle tíz kilóval, ez a krumpli is kicsírázik majd. Otthagyom az asztalon az újságot, kimegyek a konyhába. Simogasd meg, hogy karcol, mondja nagyanyám. Háttal áll Tamásnak, a pólóját és a melltartóját levette. Bátran, csak simogasd meg, ismétli. Mama, öltözz fel! Ne csináld ezt, hogy gondolod? Szerinted Tamás meg akarja simogatni az anyajegyeidet? Nagyanyám nem érti, gyűrögetni kezdi kezében a pólót. Rám néz, aztán Tamásra. A nyakát figyelem, halványan látszik a póló vonala, ahogy megfogta a nap. Megfázol! Odamegyek, és visszaadom rá a pólóját, a melltartót kiveszem a kezéből. Csak megmutattam az anyajegyet, válaszolja, hogy mennyire karcol. Jövő héten már nem fog karcolni, mert leveszi az orvos, mondom. Sürgősségivel, teszem hozzá.

The Spuds Are Sprouting

FICTION

by Anita Harag

          It is the third time that I pass the sign “Surgery.” I stomp my heels loudly against the stone floor, the corridor echoes. My grandmother is reading the newspaper, she is used to having to wait a long time. Sit down on your behind, she says and pats the seat beside her. She was anxious at home, kept fussing about, let’s get going because we will be late, and now she calmly sits there reading. I sit down, the red vinyl chair creaks under me. Almost all the clinics have had this type of chair for the past forty or fifty years at least, I don’t know for sure. Their color is faded, the legs rusty. Nobody leaves or enters the surgery, the red chairs are all occupied. My grandmother hands me her newspaper, I’ve finished it, she says and takes a Prima newspaper from her bag. She also pulls out a pen and starts circling the sale items that she likes.
          My grandmother pays attention to what is going on in her body. She gets dizzy while sitting in front of the TV, she makes a note of it. The exact time, what she felt and where, and how long it lasted. She also writes down how many times she does number two. That is how she says it, marks it with a small asterisk on the calendar. She stands in the kitchen, the smell of oil gives her a headache, she writes that down, too. 14:27, headache, kitchen, oil smell. I can’t stand the smell of oil, she tells me on the phone. It gives me a headache that you wouldn’t believe. The oil didn’t used to give me any problem but now here we are. Well. That’s old age for you. Her sentences always end that way. I went to the supermarket, I bought six kilos of spuds, I could hardly carry them up the stairs. That’s old age for you. I got out of bed, and it took me two hours to notice that I forgot to make it, that’s old age for you. Sometimes it makes her laugh and sometimes cry. I am not allowed to say anything in response, I cannot laugh and cannot cry, I’m young.
          It was two weeks ago when she noticed that one of the moles on her back had gotten bigger. What she noticed wasn’t that it was bigger, but the blood. At first she thought that she just brushed it but her T-shirt got bloody several times. She made a note each time there was blood. It’s bloody and even stings. She made an appointment at the dermatology clinic and then she was referred to surgery. It is urgent, my grandmother says, handing me the referral. It is not marked “urgent” but that can’t be explained to her. She is standing with her back to the mirror and asks me to hold the hand mirror in front of her so that she can have a good look. She cannot see it no matter how I hold it. She thinks I do it on purpose so that she will not see because the sight is so horrible.
          I pass the door for the fourth time. When I get up, everyone looks at me, they watch as I walk up and down in the corridor. Some of them look at my legs, I stomp loudly. The door opens and a nurse calls out my grandmother’s name. She looks up from the newspaper, the pen stops in her hand. Grandma, you have been called, I touch her arm. She looks at me in surprise as if she doesn’t understand why it is her. Come on in, we don’t bite, the nurse says. Her tone is not friendly, rather bored, like someone who repeats several times a day, come on in, we don’t bite. My grandmother gets up, the newspaper slips off her knees. As I bend down, she tells me to put my finger where it is open, that is how far she got. She goes inside, I sit back on my chair. There is always a nurse who uses that kind of perfume. It is sweet, almost cloying, I don’t like sweet scents. It smells like vaccines. That is what it reminds me of, even though vaccines don’t have a smell, but the doctor or the nurse administering them had that odor. The nurse comes out after two minutes. The aunty wants you. Me? You. I go inside, meanwhile my finger loses the place in the newspaper, I try to memorize page fifteen where a kilo of potatoes only costs one hundred twenty-three forints. If there is a sale she buys at least ten to fifteen kilos of spuds, she stores some of them in the cellar and they need to be hauled up from there. She asks me to haul them up because she is too old for it. There are still some left in the cellar from the last sale, most of them have sprouted.
          I enter the room, the woman points at the change area separated by a curtain. Grandma? Come on, come on, my grandmother calls me. I can’t take it off, she says, she is sitting on a chair in her bra. I put down my coat and the newspaper, I undo the bra, my grandmother takes it off, walks out of the change area half naked. I told you that the bra could stay on, the doctor says. I stop at the door. If I opened it, the ones sitting across from the door would see as my grandmother sits up on the examining table. There is a partition on the right side of the table but it hasn’t been closed. Be careful with your hands, doctor, I have a husband, she teases. The doctor, a man in his thirties, laughs politely. I don’t know what to do with my body now that hers is here half naked, I shift my weight from one foot to the other, trying not to look. The curtains are filthy grey, the windows haven’t been cleaned for a long time either. There is a book with a blue cover sticking out of the doctor’s bag, I try to guess what it might be. He is young, he must have just have finished medical school. Perhaps it is a textbook on bone fractures. How to immobilize a fractured hand, or something like that. I don’t know how long it takes for a bone to knit, I have never broken any. One of my girlfriends broke her small toe, she was limping for weeks because she didn’t dare see a doctor. It hurt but she was afraid of having it set. Since then her small toe points out a little bit. I see it when she wears sandals, but I am the only one noticing it because I know about the break. I don’t know what one is supposed to do with a fracture, certainly it shouldn’t be moved. I should check if there is a book about the basics of first aid or something along those lines. I don’t know what I would do in an emergency situation, if someone collapsed beside me. I walk on the street, someone collapses beside me. I stand in line in a store, someone collapses behind me. I travel on the bus, a woman collapses who has pressed the button for those with a baby carriage even though she doesn’t have a baby carriage. She pressed it by mistake, I am also worried all the time that I would press it, why are they placed so close to each other. I rush over to her, then nothing.
          We do have teaching hospitals as well, the doctor tells my grandmother, the waiting list is much shorter there. The only disadvantage is that the residents are allowed to watch. That is not a problem, my grandmother answers, I just want to get it done as soon as possible. It’s not as urgent as that, except it is best to remove it so nothing gets caught on it, the doctor says, he helps my grandmother off the table and sits back at his desk. My girlfriend who broke her little toe goes to a teaching hospital for dentists where the residents fill a cavity for free. My grandmother goes behind the curtain, signals to me to follow, I help her to put on her bra. I hand her the T-shirt, she takes it and heads out. She hasn’t quite put it on yet when she is already sitting across from the doctor and is talking. They arrange for the following week. We put on our coats outside. There are people occupying all the red chairs, they look at us, they look at us with loathing.
          We walk home slowly, the clinic is only two bus stops from grandmother’s place. She is hanging onto me, she treads cautiously to avoid slipping on the wet leaves. Occasionally we stop, she says she is dizzy. It is over in a few seconds, in the meantime I watch the dreary apartment buildings painted in different colors. Yellow, blue, green, grandmother and grandfather live in one painted rose pink. She calls theirs the rose-pink-house. When the tenants were to vote on the color during the renovations, she insisted on this color to distinguish it from the other boring buildings. It’s not just plain green or blue but rose pink. I was the only one she told the story to that a long time ago when they still lived in Rákoscsaba, her neighbor’s house was that color. It was twice as large as theirs, the branches of a cherry tree extended over their garden. Aunty Rose, that was their name for her, allowed her and her siblings to pick the cherries from the overhanging branches. The tastiest cherries are the ones with worms in them, she used to tell them when she saw that some were thrown away. Just take out the worms and you will see how good they are. To this day, my grandmother swears that wormy cherries are the best. I don’t like cherries because they are either tasteless or wormy. They called the neighbor’s house “the rose-pink-house.” Aunty Rose was a strong woman, always healthy, never sick. Grandmother repeats it, when she talks about her.
          When the painters finished the job, the tenants went outside to look at the results. I was also present, that’s when the workers were dismantling the scaffolding. The tenants were standing in front of the building and not saying anything. After a couple of minutes my grandmother clapped her hands together, saying so here is our little rose-pink-house. This is not rose pink. This, if you please, is panties pink, grandfather said. The tenants dispersed slowly, my grandmother was happy, the majority of the tenants weren’t, and my grandfather couldn’t care less. Grandmother got angry, however, when two blocks away another building was painted the same color. The tenants were glad that it was not only their building that was so ugly. Grandmother wasn’t and grandfather couldn’t care less.
          The rose-pink-house comes into view among the yellow and red leaves. On such a large surface, this color is ugly but I don’t say that. I tell her I like it and call it the rose-pink-house, even though it doesn’t come naturally to me, it sounds silly. As we get close, it is visibly dirty, grandmother complains about the stupid smog. The curtains also need to be washed every month or two because they get grey. She checks her mailbox even though she had checked in the morning before we left. We walk up slowly to the third floor. There is a brown shield bug climbing up the window of the corridor. It must have been inside for quite a while and that is why it is brown. Once there was one stuck between two window panes for the whole winter and was still alive in the spring, but had turned from green to brown.
          Inside grandfather asks how it went and gives a peck on grandmother’s lips. She takes off her coat and takes out a pair of dirty slippers from the shoe rack. She tosses them over to me, she doesn’t want me to catch a cold. One always catches a cold from the feet. I got thick socks, I answer and push the slippers back under the shoe rack with my feet. I try to kick them far so that grandmother won’t find them ever again. I stopped accepting things from her ever since she gave me a bag of clothes a couple of months ago. She got them from relatives in the country, she said, I should sift through them, I’m sure to find something nice. I didn’t find anything but I took a T-shirt with me with fewer holes than the others. A few weeks later I learned that she found the bag by a garbage bin near a supermarket. You’re being disobedient again, she says. She keeps insisting until I fish out the slippers and put them on. So tell me, mother, how did it go, grandfather urges her on. It’s emergency surgery, I’m scheduled to go to the teaching hospital next week, she answers. Do you need to stay overnight? No, it’s not necessary. My grandfather relaxes, he doesn’t like to sleep by himself or eat by himself. When grandmother is not at home, even though she leaves food out for grandfather, he doesn’t touch it, he leaves it in the microwave.
         Grandmother goes to pee, she leaves the door open. Did you see that ugly pink building? We passed right by it, she shouts to me. By it? Yes, yes, by it. Right beside the co-op. Right beside? Yes! Didn’t you see it? I saw it. Yes? It’s really ugly, isn’t it? It’s ugly. Look at me when I’m talking to you, she says. When you’re finished. What? I’m only peeing what is there to be ashamed of? I have seen you naked a lot, too. As if it was yesterday. She wipes herself and flushes the toilet. She doesn’t wash her hands. Wash your hands, I tell her. Haven’t I washed them? No. That’s old age for you. She turns on the tap and turns it off after two seconds. I asked you before to wash them with soap. Haven’t I used soap? I don’t think so. She goes back to use soap, she splashes the water around but I don’t hear the soap making a sound against the plastic dish.
          Your great-grandmother used to be such a bashful little creature. Bashful little creature? Yes, yes, she did the same thing all the time. The same thing? Well, always covering herself, she says, she takes out her notebook and writes something in it. Yes, yes. She used to get up at least an hour earlier than we did. By the time we got up she had already washed herself, pinned up her hair at the back, but so tightly that even the big storm in ’42 wouldn’t have been able to undo it. Or was it is ’43? Father? Well, it doesn’t matter, it was a big storm that tore out the chestnut tree in our garden and destroyed the fence. It didn’t spare aunty Rose’s house either, it broke one of the windows and tore off the roof. Aunty Rose also disappeared, we never saw her again. According to my mother, she was blown away by the wind, but she couldn’t have been blown away, she weighed at least a hundred kilos, she says. Grandmother was very curious about this huge body full of cherries, therefore she and her sister once spied on aunty Rose. She had told the same story many times before. It was wintertime and it got dark early. There was only one lamp on in aunty Rose’s bedroom but that was enough to illuminate her. Every crease, every fold was visible. She was like pastry dough, grandmother said. She was the first naked adult she ever saw. You know us kids we thought that the wind couldn’t have blown away this huge body but mother kept repeating, blown away by the wind, blown away by the wind, so finally we believed her. That’s what she even told to the men who came looking for aunty Rose. It is strange but I often smelled the aunty’s scent at home. It was somewhat sour and musky, that was aunty Rose. Strange what one remembers, isn’t it. Her pen runs out of ink and she starts scribbling on another piece of paper. You promised you would bring me a refill, she says. I cannot bring you a refill, but I can get a new pen, I answer. But what I need is a refill, what should I do with pens, I’ve got a pen, as you can see. I can only bring pens, that’s it. All right don’t be angry with me. I’m not. You know, little one, that’s old age. She is silent for a while, looking for a pen that works, keeps trying them on the paper. My mom was like this, she says. She covered her head with a kerchief and that was it. I don’t even know what color hair she had. I get up, walk over to the dresser and pick up one of the framed pictures. It is one of grandmother and my great-grandmother, I hand it over to her. I always thought it was black, I say. Your hair seems lighter on the picture even though it was always dark brown, wasn’t it? Black, black, but how many shades of black are there? Black. OK, it’s black, but which black. Well, it doesn’t matter. The last time I saw her, she didn’t have any dark hair. Hardly any hair. Hair falls out. There was none on her legs, nowhere. I bathed her often, she always said how good the warm water felt. I must have washed her back at least a hundred times, but I don’t remember if she also had these lousy things on it. The doctor called them age-related moles. They are genetic. Genetic, I ask in reply? Genetic. They are hereditary. The bell rings. Grandmother jumps to her feet and talks into the intercom. It is Tamás, I tell her. It is Tamás, she shouts.
          Grandmother gives Tamás a little kiss on each cheek, so does grandfather. At first he found it strange that in our family men gave each other a little kiss instead of shaking hands. They don’t do that in his family. What I find strange is that they don’t do it. When he introduced me to his father, he gave me pecks on each cheek and shook hands with his son. Whenever I give a little kiss on anyone’s cheek I also take a quick sniff. Most of the time, I smell the scent of their hair or deodorant. If someone is a smoker, I smell that. If he drinks, then that. I sense paprika and bacon on Tamás’s father. I liked Tamás’s smell right from the beginning. We shook hands and then I rubbed my face after and I could smell it on my palm. His whole body has a nice scent, it’s not his deodorant nor his cologne, nor his aftershave. Before him, I met a boy who had absolutely no scent.
          Tamás sits down beside me on the couch, kisses my mouth, and takes my hand. How are you madam, he asks grandmother. I have told you a thousand times to be less formal, grandmother answers. But, grandma, you know he is not able to do it. It doesn’t come naturally to him. I see. He is very formal even with his own grandparents. Of course, he doesn’t want to be on a first name basis with such an old hen. But this old hen is going to have surgery next week, in the teaching hospital. There is a hospital, you know, where the operations are done in front of young medical students. That’s where at least six or eight of them will be looking at my back. Well, that’s how they will do my surgery. Urgently. The lousy things on my back got really ugly, and starts lifting her T-shirt. Grandma, please, not now, I chide her. Whenever my grandmother starts undressing Tamás always squeezes my hand.
          Are you leaving already? Don’t leave yet, grandmother says desperately, when I look at the clock on the wall for the third time. Her eyes get blurry, she starts blinking hard, wipes them. Then, at least, take something with you, come on my Tamáska, I’ll show you what the selection is, there is also beer, she says, and drags him to the kitchen. I pack up the medical reports and the hospital registration and put them in her folder. Her small notebook is open on the table. November 3, 2017, 8:20 a.m. Teaching hospital, surgery. Two lines above, October 28, 2017, 7:10 a.m. Rapid heartbeat. Living room, kitchen, foyer. Thirteen minutes. I close the notebook, and remember “fifteen.” I go find the Prima newspaper and open it on page fifteen. The potatoes are one hundred twenty-three forints per kilo. She will buy ten kilos, these spuds are going to sprout, too. I leave the newspaper on the table and go into the kitchen. Pat it to see how rough it is, grandmother says. She stands there with her back to Tamás, she has already removed her T-shirt and bra. Don’t be afraid, just touch it, she repeats. Grandma, get dressed! Don’t do this, what are you thinking. Do you imagine that Tamás wants to pat your moles? Grandmother doesn’t understand, she starts crumpling the T-shirt in her hands. She looks at me, then at Tamás. I watch her neck, you can see the T-shirt’s outline where the sun can’t reach. You’re going to catch a cold! I go over to her and put her T-shirt back on. I take the bra from her hands. I’ve only shown the mole to him, she answers, how rough it is. Next week it will no longer be rough, the doctor will remove it, I say. Urgently, I add.


(translated from the Hungarian by Marietta Morry and Walter Burgess)

Anita Harag was born in Budapest, Hungary, in 1988. After finishing her first degree in literature and ethnology, she completed graduate studies in India Studies. Her first short stories that appeared in magazines earned her several literary awards and prizes. In 2020 she was the winner of the Margó Prize, awarded to the best first-time fiction author of the year, for her volume of short stories. “A krumpli kicsírázik” (“The Spuds Are Sprouting”) was included in Hungarian in that collection, Évszakhoz képest hűvösebb (Rather Cool for the Time of the Year), which was published by Magvető in 2019. Harag was also the recipient of the György Petri Prize in 2018 and the Péter Horváth Literary Scholarship in 2019.

 

Marietta Morry and Walter Burgess are both Canadian translators of fiction from Hungarian. In addition to the stories from Rather Cool for the Time of the Year by Anita Harag, four of which have been published in English translation, they have translated fiction by Gábor T. Szántó, Péter Moesko, and Zsófia Czakó. With Lynda Muir, Marietta Morry has translated two memoirs: Anna Molnár Hegedűs’ As the Lilacs Bloomed, which won the 2015 John Glassco Translation Prize of the Literary Translators’ Association of Canada, and Ferenc Andai’s In the Hour of Fate and Danger. Both books were published by the Azrieli Foundation.


Previous page | Return to the table of contents for the Apple Valley Review, Vol. 18, No. 1 (Spring 2023) | Next page